Az amerikaiaknak van egy csodálatos kifejezésük erre: „fat finger”. Ezt magyarra „vastag ujjként” lehetne lefordítani, és akkor használják, amikor valami numerikus adat nagyon megcsúszik. Millió helyett milliárd, elnézik a tizedesvesszőt, lemarad, vagy éppen bekerül egy plusz szám az árba. A történelem során számos ilyen elgépeléssel találkozhattak a repülni vágyók szerencsésebbjei: 300 dollár Kanada-Svájc-India retúr biznisz osztályon, 1300 dollár USA-Európa-Malájzia(-Bali) retúr ugyancsak biznisz osztályon, 800 dollár Egyiptom-Bahrein-Thaiföld első osztályon, netán 910 dollár Varsó-Nouméa prémium túristán – a teljes lista talán be sem férne egy bejegyzésbe. A múltban ezek vegyesen lettek törölve, illetve leutazva, azonban az idők változnak.
Az elmúlt egy év egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eseményére a témában október 2-án került sor: a British Airways egy (feltételezhetően gépelési) hiba miatt a teljes árú („Y” foglalási osztályú) USA-India tarifái alapdíját (base fare) nem megemelte 40 dollárral, hanem leárazta 40 dollárra. A hibát relative gyorsan kiszúrták, de a publikálásától a rendszerek frissítéséig a korrekt árral több mint 2 óra telt el, ezalatt óvatos becslések szerint is legalább 2000 jegyet értékesítettek a hibás áron. Mivel október másodika péntekre esett, ezért a BA egészen hétfőig tökölt, mit is csináljanak ezekkel a foglalásokkal: törölték őket, mindet. Kivételt csak azok a jegyek képeztek, amikkel addigra már megkezdték az utazást (ne felejtsük el, teljes árú túrista jegy volt, tehát nem volt elővételi kötelezettség). A BA őszintén elnézést kért a hibáért, és természetesen minden érintettnek visszatérítette a jegy árát, valamint pár nappal később egy 300 dolláros utalványt is felajánlott, ami a cég USA-India útvonalaira volt felhasználható, 3 hónapon belül. Korrekt?
Az érintettek közül azonban sokan úgy gondolták, nem, nem korrekt. Egyrészt ugye ott van az örök érvelés, miszerint ha az utasnak minden egyes saját hibájáért felelnie kell, például egy elgépelt név kijavítása is 100 dollárokba kerülhet, akkor a BA miért tehetné meg, hogy egyoldalúan kibújik a kiállított jegyek felelősége alól, mondván „bocs, benéztük”? Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a BA (illetve az utazási ügynök) meg is terhelte a vásárlók hitelkártyáját, és a leemelt pénzt először csak 21 napos határidővel utalták volna vissza („...és akkor még jófejek vagyunk, az átlagos átfutási idő ilyen esetekben 60 nap...”), ez később 14, majd 7 napra rövidült. Sokakat ez sem boldogított, hiszen amig a BA a pénzükön ült, addig nekik máshonnan kellett volna előteremteni egy másik jegyre a fedezetet (vagy egy részét) – nem is beszélve arról, hogy a BA erre az időre „ingyenkölcsönhöz” jutott. Azt mindenki a sajtó szemére vetette, hogy sehol nem említették, miszerint az ominózus „40 dolláros jegy” az csak a viteldíj volt, arra jöttek az adók, illetékek, és természetesen az elmaradhatatlan kerozinpótdíj.
A legolcsóbb jegyek 560 dollár magasságából indultak (már azoknak, akik nem szabadultak meg a kerozinpótdíjtól), de a 6-700 dolláros tételek sokkal gyakoribbak voltak. Ez így már közel sem a nadrágbapisilős tarifa, hiszen általában 8-900 dollárért lehet venni az arab társaságoktól előnyösebb repülési időkkel rendelkező jegyeket (Londonon keresztül 8-9 órás bontásban repülnek, az arabok 13-4, azaz az első szakaszon egy nyolc órás alvás pont jól elfér). Nem mellesleg 2009 addig szinte soha nem látott méretű akciókat hozott, tehát aki nem nézte, vagy nem ismerte a foglalási osztályt, az nyugodtan hihette, hogy a BA szimplán csak akciózik – ami nem áll távol a cégtől, régebben is voltak egy-két napos akcióik hihetetlen árakon. Abban is egyetértett mindenki, hogy a 300 dolláros utalvány egy vicc, hiszen egyrészt a feltételei borzasztóan korlátozóak voltak, másrészt a BA árai még azzal együtt is a többi társaság árai fölé estek. És akkor még nem beszéltünk az utazók egyéb járulékos költségeiről, ami programokat Indiában szerveztek, a többi megvett vagy lemondott jegy, hotelszoba, egy új jegy ára ugyanazokra az időpontokra, stb.
Végül a káoszban a közlekedési minisztérium megfelelője (Department of Transportation, DOT) vágott rendet. A határozatuk értelmében a BA-nek kártalanítania kell az összes vásárló jegytörléből származó járulékos kárát, mint az említett egyéb jegyek, hotelszobák, programok, stb – azonban a céget semmiféle büntetéssel nem sújtották az egyoldalú, tömeges szerződésbontás (az utasok értelmezése szerint –szegés) miatt. Bár a DOT döntése csak az Államokra vonatkozik, és a jegy természetéből adódóan (tudomásom szerint) nem volt európai vásárlója, érdekes kérdés lesz, hogy a BA vagy bármelyik másik cég fog-e, tud-e erre hivatkozni az öreg kontinensen a jövőben. A történet vége az lett, hogy jópár időben kicsit eleresztettebb, illetve vérnyomásilag magasabb értékekkel rendelkező vásárló beperelte a BA-t a helyi bíróságokon (az amerikaiaknak erre is van egy csodálatos rendszere, a small claims suits). A BA, a sikertelen békéltetések után, rendszeresen peren kívüli egyezségeket köt az érintettekkel, nyilván (sokkal) jobb feltételekkel, mint amit a nagy tömegeknek kínáltak, ami legalábbis elgondolkodtató.
A BA azonban mindenképp hatalmas presztizsveszteséget szenvedett, hiszen a tömegek szemében az eladott jegyek abszolút nem voltak egetrengetően olcsóak (mint pl a bevezetőben említettek), „semmibe” nem került volna honorálnia őket. Az egész cécó, és a helyzet amatőr kezelése sokakat eltántorított a cég járatainak jövőbeni igénybevételétől. Ez egyátalán nem olyan vicces, mint amilyennek hangzik, hiszen az ilyen jegyekre nem csak véletlenül találnak rá az emberek, vannak olyan hálózatok, amik tagjai kifejezetten vadásznak ezekre, és ezek az emberek általában a legtöbbet repülő kliensek közül kerülnek ki. Ők gyakran, tudásuknál fogva, az egész ismeretségi körüknek intézik a jegyvásárlásokat, adnak tanácsokat, amik aztán szájhagyomány útján terjedni kezdenek – egy elüldözött kliens sokkal, sokkal többe is kerülhet a cégnek.
Ennél sokkal érdekesebb, egyben egyértelműbb az idei év kezdete, amikor is az Amerian Airlines snafuja következtében az Államok nyugati partjáról 1200 dollárért lehetett Ausztráliába jegyet kapni – első osztályon. Ez az eset szinte mindenben eltér az előbb tárgyalt BA ügytől. Legelső sorban itt nem az árat gépelte félre az a bizonyos vastag ujj, hanem egy betűt tévesztett: a túristaosztály „Q” foglalási kódja helyett az első osztály „A” kódját adta meg a rendszernek. Ennek az eredménye az lett, hogy a leendő utasok túristaosztályú jegyet vettek, de a rendszerben az az első osztályra foglalt nekik helyet. Az AA szemszögéből további súlyosbító körülmény volt, hogy a tarifa nem is a saját járataikra szólt, hanem a codeshare-elt Qantas gépekre. A repülésben picit is járatosak talán azonnal fel is kapják a fejüket erre, hiszen az érintett Melbourne-Los Angeles útvonal azon kevesek közé tartozik, ahol (a 2010 novemberi események előtt) Airbus A380-as repül. Ezeknek a gépeknek az első osztályai minden korábbi „luxust” nevetségessé silányítanak, a társaságok ennek megfelelően árazzák és védik őket (például nincs lehetőség mérföldekkel biznisz osztályról upgrade-elni).
Mivel ezek codeshare járatok, ezért az AA-nak egy bizonyos összeget fizetnie kell a Qantasnak, hiszen ők csak árulják a jegyeket, ami valószínűleg ugyan kevesebb, mint az utasoktól legombolt potom 19.798 dollár, de abban is biztosak lehetünk, hogy sokkal több, mint a beszedett 1200. A Qantas szűkszavú nyilatkozata szerint „párszázas nagyságrendben” adtak el ezekből a jegyekből, mindenki matekozhat, hogy ez mekkora különbözet mellett mekkora veszteséget eredményezne az AA-nak. A Los Angeles – Sydney/Melbourne gépek állítólag az egyik „legzsúfoltabb” első osztályú járatoknak számítanak, így amikor a tarifa a megjelenése után pár nappal nagyobb nyilvánosságot kapott, és hirtelen eltűnt a Qantas szinte összes szabad első osztályú helye, Dallasban bizonyára jópáran elsápadtak. Hogy a helyhiány miatt hány normális elsőosztályú árat fizetni hajlandó utas volt kénytelen más társaságoknál jegyet venni, és emiatt a Qantas mekkora bevételtől esett el (na meg nem utolsó sorban, hogy mindez külön mennyibe került az AA-nak), arról még csak vad találgatások sem láttak napvilágot. Ismét azoknak, akik picit is ismerik a légiközlekedést, egyértelmű volt, hogy az AA törli a jegyeket, amint tudja. Kárpótlásként a cég egy 200 dolláros, szabadon felhasználható utalványt ajánlott fel, valamint a lehetőséget, hogy biznisz/első osztályra 60%-os áron foglaljanak az érintettek (sokak szerint ennyiért kapja a Qantastól a helyeket az AA is).
Utasoldalról ugyanazok az érvek sorakoztathatóak fel, mint a BA ügyben, két eltéréssel. Az egyik a „nyilvánvaló tévedés”, ami ebben az esetben abszolút megállja a helyét; nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy a többi tárásaság túristaosztályú jegyénél is olcsóbb első osztályú tarifával valami nem stimmel. Ugyanakkor, hiába hivatkozik a cég arra, hogy a tarifszabályokban világosan benne van, hogy „Q” foglalási osztályú túristajegyre vonatkozik, ezek a szabáyolyok nem, illetve nem teljesen érhetőek el minden oldalon, köztük az American Airlines sajátján sem. Persze a helyzet kezelése az AA-nak sem ment zökkenőmentesen: először is egy jóképességű alkalmazottnak sikerült azt nyilatkoznia, hogy ezek a tarifák csak az alkalmazottak belső használatára voltak hivatottak, majd miután napokkal később törölték a jegyeket, egy időre még hallgatásba burkolóztak a helyzetet illetően; mindettől függetlenül az AA presztizsvesztesége sokkal kisebb volt. Mint várható volt, az AA betű szerint tartotta magát a DOT októberi határozatához – ez az ilyen típusú tarifák felhasználásával kapcsolatban mindenképpen szomorú jővőt fest az amerikaiak elé.
