Bár a jelenség inkább az Egyesült Államokra jellemző, de biztos volt már itthon is olyan, aki találkozott azzal az anomáliával, hogy A-ból B-be utazni drágábban tudott volna csak, mint A-ból B-n keresztül C-be. A hidden city ticketing lényege, hogy egy átszállásos út során nem repüljük végig az egész jegyet, hanem egy közbenső pontban kiszállunk. Szemléletesen egy A-B-C útvonalból mi csak az A-B (illetve csak a B-C) részt kívánjuk használni. A légitársaságok ismét nem örülnek.
Mint a yield managementes bejegyzésben már említettem, a légitársaságok a hubjaikba viviő útvonalakon gyakran aránytalanul magas viteldíjakat határoznak meg. Részben a nonstop járat nyújtotta kényelem miatt, részben pedig mert az adott reptéren közel monopolhelyzetük van. Jól érzékelteti ezt a két alábbi keresés: az MSY-IAD útvonal a United Airliens-zal 448 dollár
az azonos napokon, azonos járatokat tartalmazó MSY-IAD-NYC jegyért ellenben csak 278 dollárt kérnek.
Hidden city ticketinget igazából csak kézicsomaggal utazva érdemes megpróbálni, mert nagyon sok légitársaság nem engedi az ún. „shortchecking”-et, azaz amikor a feladott poggyászt csak az út egy részére csekkolják be. Lehet, hogy jófejek lesznek az ügynökök, sőt, elvileg a reptérei self check-in pultok nagy része meg is kérdezi, hogy meddig szeretnénk a csomagot feladni, de ezzel nem érdemes számolni – ha nem jön össze, akkor lehet futni a bőrönd után. A retúr út felhasználása ugyanilyen kérdés, elvileg ha előre értesítjük a légitársaságot, hogy valami miatt nem tudunk egy szektort felhasználni, elképzelhető, hogy nem törlik a jegyünk automatikusan. De ahhoz, hogy egy A-B-C/C-B-A jegyből csak az A-B/B-A szakaszt használjuk fel, senki nem fog asszisztálni – az A-B/C-B-A kombináció sokkal elképzelhetőbb.
Félig-meddig szinten ebbe a tárgykörbe tartozik a „pozicionálás” azon verziója is, amikor nem a saját repterünkről indulunk, de azon keresztülrepülünk oda- és visszafele is. Például a sógorék átugranak Pozsonyba vagy Budapestre Bécsből, de VIE-n keresztül repülnek valahova – visszaúton pedig csak megpróbálnak a Scwehatig csekkolni. ABC rendszerben A-B-C/C-B. 
Persze ennek Béccsel nincs sok értelme, hiszen 3 óra alatt kényelmesen hazavezethet bárki, de az alábbi példa már relevánsabb: a madridi lakosoknak 616 Euro egy jo’burgi repjegy, az olasz városokból (elsősorban Milánó és Róma) ellenben majd’ 25%-al olcsóbb ugyanaz az út: 477 Euro. Egy olcsó egyirányú jeggyel 500 egység alatt megúszható az út – HA sikerül shortcheckelni a csomagot Madridig. Persze ez a fajta árazás nem csak az Iberia sajátja, minden fuvarozónál lehet ilyesmiket találni.
Persze lehet, ugyancsak az Iberiánál, milánói jegyet kapni 90 Euroért, tehát még azzal együtt is olcsóbban jövünk ki. Persze itt ügyelni kell arra, hogy ne Madridból (abból a városból, amin keresztül fogunk repülni) induljunk, mert a kötekedő légitársaság még meggyanúsít minket b2b felhasználással - még ha nem is az a célunk!
A „legális” hidden city ticketing másik verziója, ha a tarifaszabályzat lehetővé teszi, ha stopoverrel állunk meg a közbenső állomás(ok)on. Ilyenkor azonban az A-B szektor után le kell repülnünk a B-C szakaszt, majd a komplett retúr C-B-A útvonalat is – és általában a stopovereket megengedő jegyek (alkalmasint sokkal) drágábbak, mint az akciós kategória, mégis hihetetlen lehetőségeket kínálnak. Ebben a bejegyzésben bővebben is foglalkozunk velük.
Miért haragszanak a hidden city ticketing miatt a légitársaságok? Mivel a világon szerintem nincs olyan reptér vagy útvonal (az államilag támogatott/szabályozott vonalakon kívül), ahova/amin csak egy fuvarozó repülne, általánosságban elmondható, hogy több fuvarozó közül az átszállást nyújtó társasággal olcsóbban juthatunk el ugyanarra a célállomásra. Ha mindenképpen egy adott társaság járatát (járatait) szeretnénk használni, arra valószínűsíthetően nyomós okunk van: menetrend, utazás időtartama, kényelem, törzsutas program, stb. Ez(ek) a plusz indok(ok) valúszínűsiti(k), hogy kevésbé vagyunk árérzékenyek, mint a „vakációzó utas”, tehát ha társaságok engednék, hogy olcsóbban repüljünk, akkor potenciális bevételtől esnének el – és ez a lehetséges pluszbevétel több, mint amit azzal nyerhetnek, hogy „no show”-ként felnyomjuk egy hely árát a másik járatukon. Ez nem azt jelenti, hogy mindeki velük fog utazni, nyilván lesznek, akik a konkurenciával olcsóbban átszállnak – de akik mégis velük repülnek, azok átlagban így is több pénzt hoznak a cégnek. A logika pont ugyanaz, mint a last-minute jegyek esetében.
Legvégül egy érdekes európai kivétel: Nagy-Britannia. Jelenleg az angol „légiutas-adó” transzatlanti utak esetén 45 font, Távol-keleti és Dél-Amerikai utaknál 50 font, Ausztrál kiruccanások esetén 55 font. Idén novembertől ezek az amúgy is horribilis árak tovább emelkednek 60, 75 és 85 fontra. Ezt a díjat csak elutazáskor kell kifizetni, érkezéskor nem, tehát könnyen elképzelhető, hogy olcsóbb lesz London a hidden city ticketinget használva, mint csak onnan repülve. Mivel a kedvezményes európai jegyekre csak 11 font rakodik rá (novembertől 12 font), nem nehéz belátni, hogy egy bárhova szóló egyirányú út Londonból sokkal olcsóbban is kijön manapság, mint amennyit erre az illetékre ki kellene fizetni (A-B-C/C-B(-A) útvonal) – sőt, bőven belefér a kontinensre átvonatozás vagy hajókázás is. Természetesen nem lebecsülendő az sem, hogy a BA és a VS valószínűleg keményebben akciózik Anglián kívül, tehát még a jegyen is spórolunk... Mivel ebben az esetben nem a viteldíjon, hanem a reptéri illetékeken akar spórolni az utas, ezért könnyen elképzelhető, hogy a légitársaságoknak kicsit rugalmasabb (lesz) a hozzáállása az angol fővároson keresztül vivő útvonalaikhoz – de az is lehet, hogy „vasököl” módszerrel fognak példát statuálni. Utóbbi esetben még mindig ott van az open jaw jegyek lehetősége, az angolok meg lemondhatnak.
